Keleti. Hajnal van, lila az ég a pesti oldal fölött.

A váróban pár ember, kinek régen beletörött a bicskája az élet kõkemény fájába. S most nem múló görcsöt tör mindenük hátába a váróterem kemény szénfekete padja.A peronon egy férfi áll, kinyújtott karja mered ki félmeztelen testébõl, s tintásan hadovál egy elvesztett testvérrõl, aki mindekinek örök üdvöt hozott volna. Mellette poggyászhordók állnak a falhoz tolva, s amott rendõrök jönnek, papírokat kérnek, majd elküldik máshová, mondván csontrészeg, s õ megy, ha nem is tudja hova. Talán csak várja, hátha jön egy csoda, lassan elindul, elhagyja a pályát, mint a fácánkakas, mikor orvul lelõtt párját siratja, de tudja, el kell mennie, mert a gyilkos söréttel szemben nincs mit tennie. Én csak ülök a betonon, soha nem harcolva, álmatagon, valami mûanyagot majszolva, amit 15 perce egy Mcdonald's gyártott, s nem is bánom ezt a kissé kétes társaságot, mert van valami a tömeg, és a mocsok párosában, ahogy hasad az ég Pesten, az ezer szag városában.