Ahhoz képest, hogy a kapcsolatunk elején azt gondoltam, és éreztem is, hogy ő nem tudja kifejezni az érzéseit és nem fog beszélni róla, ma reggel is arra keltem, hogy simogat, csókolgat és azt suttogja a fülembe, hogy szeret.  Imádok így kelni :-) 

Sajnos most egy pár napig hiányolnom kell, mert muszáj dolgoznom így csak jövőhét végén tudunk  találkozni.  Ki kell bírni valahogy.  Nagyon nehéz, és sajnos az sem könnyíti meg a dolgomat, hogy folyton túlagyalok mindent és hülyeségekre gondolok.  Mondta, hogy hagyjam abba, mert nincs okom ilyenekre gondolni, de hát nem tudom befolyásolni a gondolataimat.  Kell találni valami mentsvárat, amibe kapaszkodhatok, hogyha elfogna az aggodalom.  Ezen leszek most.  

Közben kérte M, hogy küldjek neki önéletrajzot, leadja a helyi szállodákba, hátha találok valami jó kis testhezálló munkát. Se ő, se én sem bírjuk már a távolságot. Minél többet vagyunk együtt, annál nehezebb elengedni a másikat. Szörnyű már, hogy nem lehetünk több időt együtt pár napnál.  Tényleg lépni kell, és kimozdulni a komfortzónából, mert ha csak ülök és várom a csodát, az nem fog eljönni magától...