Arról van szó, hogy régen nagyon szerettem rajzolni, festeni, barkácsolni, lemenni a pincébe, csinálni valami kis hülyeséget, és örülni neki, hogy azt én csináltam. Bármi volt az. Még babaruhákat is varrtam régen. Mondták is, hogy van tehetségem. Fõleg nagyi. Ünnepekkor mindig saját készítésû ajándékot csináltam nekik, és jobban örültek, mintha vettem volna valami drága hülyeséget. Még most is látom 10 év elteltével, hogy ott van a kis polcon kirakva.

Nem olyan régen vettem egy üres füzetet, hogy abból majd én csinálok határidõnaplót. Rendesen beszámozok minden oldalt, névnapokat felírom, mindent. Egyik nap csináltam, bejön apa, és elkezd velem vitatkozni, hogy minek csinálok ilyen hülyeséget, amikor a boltban meg lehet venni. Minek töltöm ezzel az idõmet....

Annyira elveszi az ilyen fajta hozzáállás a kedvemet. De engem nem az érdekel, amit megveszem a boltban, és mindenkinek olyan van. Jól érzem magam, amikor ilyeneket csinálok. Addig jól érzem magam, amíg nem szólnak be.

Ma is nagytakarítottam a szobámban, és a padlón észrevettem, hogy karcolások vannak a széktõl. Gondolkoztam, hogy mit lehetne csinálni, akartam rá varrni ilyen kis anyagdarabot, hogy ne karcolja fel. Még szép is lett volna, ha apa meg anya megint nem szól be, hogy minek csinálom, amikor a boltban vehetek rá ilyen csõ szerûséget. Ekkor felálltam, visszapakoltam, az eddig elkészített munkámat a kukába dobtam, és azt mondtam, hogy oké, leszarom, hogy felkarcolja a padlót, de akkor ne én legyek a hibás. Úgy el tudják venni a kedvemet... Most már nincs is kedvem semmihez. Pedig festeni akartam egy fa dobozra, de nem.