Ezt már biztosan senki sem olvassa. Én is most léptem be évek óta. Fura az is, hogy egyáltalán be tudtam lépni. Facebook belépés kellett hozzá, amit nem is értek, remélem, hogy nem lett nyilvánvaló, hogy kié is ez a blog. Vagyis blognak nem igazán nevezném, inkább csak ilyen menekülésnek. Mert néha azt érzem, hogy segít, ha kiírom magamból az érzéseket. Mert hogy hallgatóságom nincs... Vagyis lehet hogy lenne, csak épp nem beszélek senkinek az érzéseimről. Na jó, maximum 2-3 embernek és akkor is csak akkor, ha már nagyon kikívánkozik. Valamiért azt érzem, hogyha ezekről a dolgokról beszélek akkor sebezhetővé válok, de józan ésszel belegondolva talán pont az segítene ha beszélnék róluk. 

Ma van a névnapom. Az állítólagos legjobb barátnőim még csak fel sem köszöntöttek. Elég szar érzés. Na és ezt most kivel beszéljem meg? Oké, hogy messze vannak. És? Na és akkor mi van? Írjak rájuk, hogy baszdki rosszul érint, hogy már a névnapomon se érdeklem őket. Tudom, hogy karácsony előtti nap, délelőtt még a saját anyám is elfelejtette, hogy mi a szitu... Apám azóta se hívott fel. Ilyenkor azt érzem, hogy nem vagyok fontos. Mert ami nekem fontos, arra szakítok időt és foglalkozok vele. Ez én vagyok...

Most szexeltünk. Nem volt sok kedvem, de ez is olyan, mint az étvágy, éves közben jön meg igazán. 10 perc. Ennyi, az elejétől a végéig. Volt már jobb, volt már rosszabb. Panaszkodásnak hangzik, egy kicsit az is, mert jól esett volna egy gyertya, egy kis romantika. Nem kell több, de ez hiányzik. Már lassan nem is mondom, mert úgy érzem, hogy csak ismétlem magam. 

3%-on vagyok. Lemerülök. Most megyek. Jövök majd, talán nem kell annyit várni a következő "blogra", mint erre.