Hiába várok, hogy legyen egy kis erõm, hogy leírjam mi történt, nem lesz. Pedig muszáj összeszednem magam. Csak egyedül nehéz. Egyedül nem tudok másra gondolni, csak Rá. Szakítottunk. Majdnem 2 és fél év után. Egyik pillanatát sem bánom. Csak nagyon fáj, hogy vége. Talán az még jobban fáj, hogy ezzel együtt a jövõmet is padlóra küldte. Mert én már mindent elterveztem Vele. Azt hittem õ a nagy õ. De lehet, hogy csak azért mert õ volt az elsõ szerelem. Lehet, hogyha találok mást, aki úgy bánik velem, ahogy én bántam Vele, akkor máshogy fogom gondolni. Ez ad reményt, és emiatt kell erõsnek maradnom. De most is sírok. Még sosem volt ilyenben részem. Fizikailag rosszul vagyok, nem tudok enni, sem aludni. Mindent egybevéve már én sem éreztem jól magam a kapcsolatban, de nyudtattam magam, hogy majd jobb lesz. De tudtam, hogy ez lesz a sorsunk. Persze nem miattam. Mert attól, hogy én szinte minden nap sírtam, minden nap boldog voltam, hogy õ van nekem. Bár hosszú távon nem bírtam volna elviselni, hogy nem tesz boldoggá. Pedig õ volt az aki boldoggá tudott volna tenni, de sajnos nem tett. Már máshogy tekint rám. Nem ugyanazok az érzéseink. Nemtudom mikor fog elmúlni, meddig fog fájni, mddig érzem magam ennyire magatehetetlennek, de muszáj csinálni, és nem feladni. Magamért, nem másért!