Azt érzem,hogy elhanyagoljuk egymást. Nem okolok senkit, mindenkinek megvan a maga élete, sőt lehet, hogy nektek is fáj annyira, mint nekem (még ha nem is mutatom), de nekem mostanában sok idő jut a gondolkozásra, túlagyalásra. Sajnos ez a probléma régóta kísért, és nem csak veletek kapcsolatban. De mégis rátok gondolok sokat, hiszen ti vagytok azok, akik között felnőttem, és részesei vagytok az életemnek. Vagy talán múlt idő, nem tudom. Mindenki felnő, a saját családjára koncentrál, vagy a párkapcsolatára, közben pedig lassan lassan elkopik a barátság. Tudom, hogy ez az élet rendje, hogy háttérbe szorul ez a dolog, a család és önmegvalósítás hátterébe, de nem tudom túltenni magam rajta. Sajnos bele kell törődnöm. Később ennyi sem lesz, talán. Nem tudom, mi alakítjuk, de senkiben sem látok komoly szándékot. Ez tényleg már azt jelentené, hogy felnőttünk, úgy igazán? Amikor már nem akarod zaklatni a barátaid, hogy most épp mit érzel, mert tudod, hogy sokkal fontosabb dolga van annál. Amikor már egyedül hozol meg döntéseket, és nem kéred ki más tanácsát? Vagy nem számolsz be nekik minden percről, bármi kis apróságról ami boldoggá, vagy akár szomorúvá tett? Csak írunk egy pár sort, tényleg csak helyzetjelentésnek lehet nevezni, amibe besűrítünk akár 1 hónap eseményeit. Több év után ez maradt sajnos. Én őszintén nem tudnám, hogy ha esetleg történne valami nagyon rossz az életembe, akkor kihez fordulnék, ki segítene talpra állni, és nem azért mondom ezt, mert úgy gondolom, hogy nem segítenétek, de valahogy azt érzem, hogy már mindenkinek más,sokkal fontosabb dolga van. 

Valószínűleg ez természetes folyamat amin keresztül megyek, egy új kezdete, amikor inkább a jövőn van a hangsúly és nem a múlton. Bár ennek mindig így kellett lennie, de sajnos már nem köt minket össze olyan kapocs, mint a suli, ami miatt minden nap találkozni kellene. Ez nem a barátság próbája, ugyanis olyan tényezők játszanak közbe, amik lehetetlenné teszik azt, hogy mindenhol 100 %-ban jelen legyünk...