Nehéz! Nagyon nehéz mindenhol helyt állni. Amikor dolgozol, és közben hívnak, hogy holnap kéne menni álláinterjúra, és mondod, hogy nem tudsz menni sajnos, mert akkor is dolgozol... hát ez őket nem érdekli, ha nem tudok menni, akkor így jártam.. köszönöm szépen. Aztán visszahív, hogy jó, akkor menjek pénteken. Részmunkaidő. Jó lenne, bár már így is megszakadok a munkában és a tanulásban, az egészségem meg mélyponton, de tudod, addig üsd a vasat, amíg meleg. Ez számomra azt jelenti, hogy amíg tudok, addig odateszem magam, és a legtöbbet várom magamtól. Az már nem is zavar, hogy esténként sírva alszok el, hogy nem tudok ott lenni mindenhol 100%-osan. Kikészülök, de közben élvezem. Csak ez a folyamatos stressz ne lenne. Közben a vizsgákat is le kéne tudni, talán ez az ami a legjobban frusztrál, mert egyre kevésbé tudok ott is teljesíteni. Nulla tudással esek be a suliba és bízom a szerencsében, ami mostanában nem igazán talál meg. Magánéletre meg főleg nincs időm, talán jobb is, hogy nincs, mert akkor végképp összezavarodnék. 

Fáj mindenen, a lelkemet is beleértve.