M reggel dolgozni ment.Reggeli összebújás, puszik, csókok feltöltik az embert már a nap kezdetén. Örülnék, ha minden nap így indulhatna. Egész nap csináltam a dolgom, de semmit sem száz százalékosan. Elvégeztem a dolgom, de csak muszájból. Nem voltam túl jól, de nem is igazán értettem, hogy mi bajom. Nem veszekedtünk, nem volt, ami elronthatta volna a kedvem. Délután hazajött, minden rendben volt, még el kellett mennie maszekolni. Már akkor látta, hogy valami nincs rendben velem. Aztán délután csak feküdtünk egymás mellett,beszélgettünk, percenként megkérdezte, hogy miért vagyok szomorú. Ahogy megsimítottam az arcát, szemébe néztem, akkor tudtam meg, hogy mi is az igazi bajom. Szerelmes vagyok. Nem mintha eddig kételkedtem volna benne, mert idáig is ezt éreztem, de most lettem benne biztos. Nem lehet így érinteni embert, szerelem nélkül. Ahogy a szemébe néztem, láttam rajta az ijedtséget, amit ő kíváncsiságnak hívott. Tudni akarta, hogy miért vagyok ilyen. Ilyen más. Nem akartam bevallani, hiszen ő nem ilyen lelkis, érzékeny típus, mint én vagyok. Ezt nem tudják sokan, vagyis nem szívesen mutatom meg azt az oldalamat,pedig van, nagyon is,sőt... Végül csak elmondtam neki, potyogó könnyek között, hogy azért vagyok szomorú,mert szerelmes vagyok, és amellett, hogy nagyon boldog vagyok mellette, nagyon félek, hogy csalódni fogok, és nem akarom elveszteni. 

Egész nap nem tudtam, hogy mi bánt, és egyetlen egy simítás, mozdulat, puszi juttatta eszembe, hogy mi is volt ez valójában. Mosolygott, magához húzott, megpuszilt, és mondta, hogy ne gondoljak ilyenekre. Megnyugtatott, és mondta, hogy ő is nagyon szeret, csak ő máshogy mutatja ki, amit nem is vitatok. Mindenesetre megkönnyebbültem, és minden újra a régi, leszámítva azt, hogy holnapután megyek haza, már megint...