Fogalmam sincs, hogy olvasod-e még a blogomat, tényleg nem tudom, szerintem már nem. Legalábbis remélem, hogy nem, mert amit most leírok, azt én sem olvasnám szívesen, ha fordított helyzetben lennénk. Még most is sz*r. Nem nélküled, nem is azért mert vissza akarom menni vagy ilyenek, csak akkora sebet hagytál bennem, hogy nincs olyan nap, amikor ne gondolnék rád. Még mindig kiver a víz ha látlak, vagy csak felmegy bennem a pumpa már ha egy képet is látok rólad. Letilthatnának, de nem teszem. Nem tudom miért. Valami még mindig hozzád köt. Én úgy érzem, hogy még mindig nem sikerült lezárnom. Sajnos. Persze, már túlléptem, de azt a pillanatot várom, amikor jön egy harmadik és elfelejteti velem a múltat. Magasra tetted a mércét, pedig nem érdemled meg. De én nem tudok nem a szívemre hallgatni. És ne érts félre, tényleg, nem akarok már semmit, beletörődtem, meg konkrétan s*gget csinálnék a számból, hogyha akarnék valamit és szembe is köpném magam, ha odáig fajulna a dolog, mert tudom, hogy jobbat érdemlek. Veled az eszemre kellett hallgatnom, vele pedig a szívemre. Egyik se volt jó. Várom az igazit. Nem a másik felemet várom, akivel egy egészet alkothatok, hanem egy egész embert, akivel a végtelent alkothatom meg. :)