Hol is kezdjem?

Már azt sem tudom, hogy mit írtam utoljára. Mindegy. Itt vagyok, dolgozok, a Mátrában, azon belül Mátraszentimrén, Magyarország legmagasabban fekvő településén. A falu gyönyörű, kilátás eszméletlen, élet viszont enyhén szólva visszamaradott. Most ez kell, hogy megtaláljam magamban az összhangot. Harmóniára törekszem, és ezt most ez által szerzem meg. Remélem. Szóval egy kis hotelben dolgozom recepciósként. A munkát szeretem, végre szakmámba vág, amit csinálok. Otthagytam a kocsmát, nem bírtam tovább azt a légkört. Ott bunkók, pofátlanok, undorítóak az emberek. Itt mosolygósak, kedvesek, persze itt is akad egy-két problémás vendég, de hol nem. A fizetés nem a legjobb, de talán arra elég, hogy ne kelljen nélkülözni, és talán ha kinulláztuk a hiteleket, akkor még félre is rakhatunk. Azt az időszakot várom, amikor már fejlődünk, nem pedig csak egyenesbe hozzuk magunkat, ugyanis nekem nagy terveim vannak a lakással, szeretném felújítani, de ehhez rengeteg pénz szükséges. 

Nehéz volt az elválás. Mármint otthonról. Nem akartam mutatni, de nekem is nagyon fáj. Talán még most sem fogom fel igazán, hogy mit is jelent ez. Hogy nem ölelhetem magamhoz Lucát bármikor amikor kedvem tartja. Sírtam a vonaton, ott egyedül voltam. Nem érdekelt, ha meglátott valaki. Ezek az érzések valódiak, és nem szabad rejtegetni őket. Ezen át kell gázolni, mert csak így érzi valaki, hogy él. Hogy vannak kimutatott érzelmei. Pedig a legtöbbet eltitkoljuk, magunkba tartjuk, hogy azzal ne bántsunk meg másokat, vagy ne mutassuk magunkat sebezhetőnek.