Miért ennyire kibaszottul igazságtalan az élet? Miért a jó embereket veszi el közülünk?

Hihetetlen az a fajdalom, amin átmehetnek. 2 hét bizonytalanság után megtalálták. Sajnos a legrosszabb helyen. Nem tudom mi lett volna jobb, ha nem találják meg, és van remény, vagy ez?

Mindenesetre most iszonyúan érzem magam, és el sem tudom képzelni, hogy a szerettei mit érezhetnek. :(

Nyugodj békében Bence!

Végre történt valami jó is a napomban. A délután anyával töltöttem, vásároltunk, nekem már ez is sokat jelent. 

Aztán megjött a visszaigazolós e-mail, miszerint mehetünk nyaralni :) Végre. Lucával Hajdúszoboszló, ott, ahol Gré.vel voltam januárban. Most kicsit más lesz, de ránk fér a pihenés. Csak a vizsgáknak kéne sikerülniük :S

Az apámmal való harc egyszerűen felőröl idegileg. Annyira itt hagynám, ha lenne rá lehetőségem. Csak gondolnom kell anyára és hugomra is. 

Beszéltem Mamával az egész Csabás dologról.Úgy reagált, mintha már legalább 10 pasi lenne mögöttem. Elmondtam, hogy nem voltam szerelmes és én így nem tudok kapcsolatban élni. Szerinte nem gondoltam át alaposan. Mondtam, hogy az már régen rossz, hogyha gondolkozni kell rajta. Szerinte bennem van a hiba! Kb. kiakadtam, hogy a saját mamám ezt mondja. Mégis miaz, hogy hiba? Hiba a saját érzéseinkre hagyatkozni? Szerintem pont hogy támogatnia kellene, hogy boldog lehessek. Mindegy, fura. De én nem akarok olyan kapcsolatban megöregedni, amiben tudom, hogy mindenki szerint összeillünk, de szenvedélynek meg szerelemnek meg csak a hírét se halljuk. 

Nem mondom hogy nem hiányoznak a beszélgetéseink. De ha saját magam sem hiszek a döntésem helyességében, akkor hogy engedjem el mégis?

Talán holnaptól egy új kezdet kezdődik. Én mindent megteszek érte. Fordulópont lesz az életemben.

Iszonyú rossz ez az év. Sosem ért még ennyi tragédia egyszerre. Kezdődött Timivel és a babájával, utána szakítottam a barátommal, most pedig barátnőm öccsét keresik, mert 3 napja eltűnt. Egyik percben szenvedek a szakítás miatt, másik percben B.-re gondolok, a harmadikban pedig Timi jut eszembe. Szörnyű. Igazságtalan az élet. Kezdem elveszíteni a hitemet, pedig nem lenne szabad. Ez tartja bennünk a reményt, hogy megtaláljuk. 

Koncentrálnom kellene a közelgő vizsgákra, de nem tudok egyszerűen összpontosítani. Remélem az eredmények nem fogják tükrözni azt, hogy nem tudtam tanulni. 

Rossz egyedül. Rossz párban. Rossz itthon, rossz máshol. A hozzáállásommal lesz baj. Csak félek, hogy történik még egy tragédia, és egyre gyengébbek vagyunk. Az oké, hogy ami nem öl meg, az megerősít, de ennyi negatív dolog után nehéz felépülni lelkileg. Mindegyik egyre lejjebb süllyeszt és nagy erőfeszítés kell, hogy újra ugyanolyanok legyünk, mint régen. Bár olyanok már sosem leszünk. Sajnos. Az élet mindig tartogat valami újat. Kérdés, hogy jót, vagy rosszat?

Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz. Már most. Rettentő lelkiismeret furdalásom van amiatt, amit tettem. Muszáj volt lépnem, mert különben még több sebet ejtek. Rajta és rajtam is. Ha nem lett volna fontos, akkor most nem fájna ennyire. Utálom magam, hogy fájdalmat okoztam neki. Nem tudtam tiszta szívből szeretni. Én pedig várok a nagy Ő-re, egyelőre nem keresek szerelmet, csak sodródok az árral; magamra koncentrálok. Rendbe kell szedni magam külsőleg és belsőleg is. Nem lehet feladni, mindig küzdeni kell!

Én mindig azt hittem, hogy erős vagyok. Meg voltam győződve róla. Nem fizikailag, jó, de, úgyis, de inkább lelkileg. Aztán ma rájöttem, hogy mégsem volt igazam. Félek, Gyáva vagyok. Nem merem felvállalni az érzéseimet. Félek még önmagamnak is bevallani. Félek önmagam lenni, félek az egyedülléttől. Tudom, hogy mit akarok, mégsem tudok lépni. Rettegek minden valódi, nem felszínes érzéstől. Félek a holnaptól, mert nem látok benne kihívást. Pedig mindig van, mégis elmegyek mellette. Én nem ilyen ember akartam lenni.