Már megint nehéz egy kicsit. Nincs időm magamra. Nagyon kellene pedig. Még a gondolataimat sem tudom összeszedni. Minden olyan keszekusza. Nem jó ez így. Szomorú vagyok. 

Legszomorúbb dolog, ami történhetett. Nem tudom, mit lehet ilyenkor mondani, és tenni, csak mellette kell lenni, segíteni, amiben lehet. Az idő segít, de nem oldja meg. 

"sosem öleltelek, mégis érezlek,
sosem beszéltünk, mégis hallak,
sosem találkoztunk, mégis szeretlek"

Még mindig a fülembe csengenek a k*rva szavai.... és még mindig k*rvára fájnak.

Kiszólítom a negyvenes pasit.

-Maga önző geci?

-De doktor úr, nem vagyok az!

-Maga szereti a gyerekeit?

-Hát persze, én jó apa vagyok!

-Tényleg?

-Én jó apa vagyok!

-Mitől jó apa?

-Attól, hogy hétvégén elmegyek bringázni a tízéves fiammal.

-Mitől még? Egyébként hogy hívják a fia barátait?

-A barátait? Hát, nem tudom. Azért vagyok még jó apa, mert vele tanulok, igaz, hogy ez régebben volt...

-Milyen volt az amikor ittasan hazaért, a gyermeke feküdt le éppen,és adott neki egy piásjóéjtpuszit? Egyébként kérte önt a gyermeke, hogy Ne igyál apu!?

Csend.

-Én meg....

Ilyenkor nem érdekel, mit válaszol.

-Tehát ilyen egy jó apa..., milyen jó magának, maga az apák mintaképe, nem igaz? Milyen érzés gyermeke lelkének gyilkosává lenni, kedves jó apa?

Egy drága barátnőm mondta, de szerintem is így van, hogy egy kapcsolatban valaki sokkal jobban szereti a másikat. Az éremnek is két oldala van, voltam már mind a két helyzetben. 

A legelső kapcsolatom arról szólt, hogy én futottam utána, és talán megfojtottam az akkori páromat a szeretetemmel, a mostani pedig fordítva. Egyik se jó. Sőt, egyik rosszabb, mint a másik. Nem is értem, hogy lehet így élni?! 

Imádnom kéne az össze hülye szokását, tulajdonságát, de én mégis inkább csak furcsállom. Nem akarom szóvátenni, mert akkor úgyis az lenne, hogy ő megváltozik miattam, de én ezt nem akarom. Az már nem lenne ugyanaz az ember. Saját tapasztalatból tudom. Engem is így formált, próbált más emberré tenni. Sikerült is... Csak már nem voltam ugyanaz. Egy lelkileg  üres, összetört valaki lettem, aki képtelen bízni másban és magában is. 

Bizonytalan vagyok. Ha az eszemre hallgatnék, maradnék, mert tudom, hogy mindig is rá vágytam, mert az összes tulajdonság megvan benne, amit kerestem, és stresszmentes, nyugodt életem lenne. Viszont ha a szívemre hallgatok, akkor sérülni fogok. Talán lesz egy új kapcsolatom, amiben szerelmes leszek, de újra csalódok. 

De az élet erről szól. Az érzésekről. Mint annyi közhely, az is igaz, hogy a szerelem vak. Mert bele lehet szeretni egy olyan emberbe, aki megaláz, megüt, és itt az élő példa rá, hogy nehéz előhozni ugyanezeket az érzéseket valaki iránt, aki imád, szeret és mindent megtenne érted. 

ISTENEM,

Adj 
LELKI BÉKÉT, annak elfogadására, amin változtatni nem tudok,
BÁTORSÁGOT, hogy változtassak, amin tudok,
és
BÖLCSESSÉGET, hogy felismerjem a különbséget!

az elmúlt napok idegességei, feszültségei kezdenek elmúlni, soha többé nem akarok ilyet, idáig jutni. Felelőtlen voltam/ voltunk. De ez egy jó lecke volt a továbbiakhoz. 

így próbálj meg mindenkinek megfelelni. f*szom kivan már

Néha csak úgy hagyni kell, hogy a feje tetejére álljon minden. A világ, az életed, minden. Nem összetörni, nem kiakadni, hanem tudni, hogy semmi sem történik véletlenül, és valójában minden a helyén van, vagy legalább úton. Kell, hogy lekössön valami, kell a kuszaság, az unalmas csak árt neked. Örülj a káosznak, hiszen minél nagyobb van körülötted, annál nagyobb rendet tudsz varázsolni. Végül általában mindig a legnagyobb kuszaságból születnek a legjobb dolgok. Szóval csak hagyni kell, hogy minden megtalálja a maga helyét. Hiába is akarnád érteni, úgysem fog menni. Szóval csak türelem.

Csodás hétvége, új közös élmények :)

Csabával töltöttem a hétvégét, esti séta Egerben, kocsikázás a viharban :D

Minden olyan harmónikus és egyszerû vele, nincsenek kiábrándító viták, összeveszések, csak megértés, boldogság. Azt hiszem mindkettõnknek erre van szüksége, és megérdemeljük egymást.

:)

A harmónia a Szeretet másik neve - mert ez az egyetlen olyan létállapot, ahol a másikkal zavartalanul összerezgek: mindketten úgy vagyunk együtt, hogy ugyanakkor önmagunk is vagyunk.