a szokásosnál gyorsabban ver a szívem. lehet, hogy csak azért mert most keltem fel, de szerintem más miatt. Talán a sok stressz már ennyire megviselt. Nem kéne ezt csinálnom, tönkreteszem magam. Próbálom elkerülni azokat a helyzeteket, ami arra vezet, hogy felidegesítem magam. Elég nehéz tolerálni azt, hogyha édesapám vasárnap reggel kinyitja az ajtómat, felháborodva kérdezi, hogy hogy merek aludni 10 óráig, és berakja max hangerõn az AC/DC-t. Elég nagy a szám, azt tudni kell, nem tudod leplezni nem tetszésem, és ilyenkor kezdek el "szépen, higgadtan reagálni", amibõl csak az lesz, hogy bõgve bújok vissza a takaró alá. Vagy ha meghallom, hogy éppen nem a megfeleõ hangnemben beszél anyával, már görcsbe rándul a gyomrom, és tudom, hogy itt egy újabb este, ami ugyanolyan szarul fog eltelni, mint az elõzõ. Nem kívánom senkinek. Persze, mindenkinek vannak gondjai, de szerintem ez nem olyan, mint másnál. Vagy kitudja. Végülis mindegy, hogy mi van más családban, nekem ezt kell elviselnem. Vagyis nem csak nekem. Sajnos. Ma is egy ilyen este van. Fekszek az ágyba, gépelek, és a saját gondolataimat nem hallom. Próbálom a kezem a billentyûn tartani, de nehéz a remegéstõl. Soha nem akarok rájuk hasonlítani. Nem a példaképeim, és nem tartom õket jó szülõknek. Sajnálom, de ez van. Nem könnyû ezt leírni, de ez a tény. Úgy szerettem volna olyan családban felnõni, ahol a legcsúnyább szó az, hogy "francba". Ahol az a legnagyobb vita, hogy milyen szinû kanapét vegyenek a szobába. Ahol a családtagok tudnak és szeretnének is kommunikálni egymással, és nem tölti el õket a düh, ha csak meglátják egymást.