az agressziót eddig sem szerettem. tegnap volt részben benne, egy olyan embertõl, akitõl nem vártam volna.

én szoktam kiabálni. õ nem hallott még kiabálni, és kiakadt, hogy felemeltem a hangom. de annyi volt az egész, hogy nyomatékosítottam valamit. erre fogta a cd-t, kivette a gépbõl, és hátrab*szta a szekrényhez, rácsapott a számítógépre, és elfordult. ezután vagy 3 szám erejéig, amíg õ énekelt, én próbáltam nem elsírni magam. aztán megkérdeztem, hogy mégis mi baja van. erre a szokásos, hogy nekem mi bajom van? ezután berakta a guns&rosestõl a don't cry-t. kimentem, sírtam a mosdóban. aztán bementem, kérdezte, hogy miért mentem ki. mondtam, hogy nem akartam elõtte sírni. ez megint nem tetszett neki, mivel akkor nem vagyok önmagam, hogyha nem sírok elõtte. de én nem sírok senki elõtt. az gyengeségre vall. az is vagyok, csak nem mutatom. könnyebb felvenni az álcát, és tûrni, mintsem magyarázkodni. beszélgettünk, végre, egy jót. de megint rádöbbentett egy csomó dologra velem kapcsolatban, és igaza van. és amit más sértésnek venne, én nem veszem annak, hanem kritikaként kezelem, és felhasználom öncélúan, hogy fejlõdjek. szerinte nekem szüksége van rá. ez így van. de nem akarok senkitõl sem függeni. de sajnos ezt már most elcsesztem.