Tudod,nem írok blogot,de olvastam a Tiédet.
A soraidtól remegtem,a lelkem porrá égett.
Megrázott az egész,hirtelen bele borzongtam
s narancssárga párnámba a könnyeim morzsoltam.

Akarod tudni,mit érzek?csalódott vagyok magamban
mert nem tudtam helyre jönni,a szívemben az agyamban
az emlékeket õrzöm,hisz nap mint nap átpörgetem
a homokot a polcon,hogy ismét leperegjen

mint azok a képek,amik a fejemben vannak
mikor magamnak köszönhettem,hogy boldogságot adtak
Neked egymás karjaiban együtt töltött órák
de a szürke köd felváltotta az önfeledt mókát

Egyre többször kudarcot vallottam,követtem el hibákat,
csak kínoztalak,így inkább vissza adtalak a Világnak.
Nem tudtam mást tenni,hiszen akit megszerettem
én formáltam olyanná,hogy emlékeimbe eltemettem.

Belõle lett valakim,kit nem szerettem volna.
Nem tudott már boldog lenni...mosolyt csalni az arcomra.
Ekkorát még nem buktam..elmúlt az örökké szeretlek.
A szemedben már éreztem,nem tud hinni a szememnek.

Nem tettem még túl magam,hogy egykor azt éreztem,
Nélküled nincs levegõm,nincs értelme léteznem.
Sajnálom,hogy így történt,hidd el azt,hogy lesz még
akinek a kezedet a kezébe tennéd!