Sajnos én egy olyan világban élek, ahogy szinte minden percem rettegés. Rettegek a munkahelyen, rettegek itthon, és rettegek bárhol, mert nem tudom, hogy épp mi folyik itthon. 

Körbevesz mindenhol. Ha ma nem állítom le magam, akkor biztos, hogy nekem jött volna az a srác. Nem vagyok egy nyugodt típus, nem csillapítom a vitát, hanem gerjesztem, és amíg nem ismerem, addig nem tudhatom, hogy bánt-e nőket. Simán nekemjött volna, ha nem állítom le magam időben. Szerencsére nem lett bajom. Legalábbis fizikálisan. Az, hogy a lelkemben mi zajlik, azt meg úgyse látja senki. 

Rettegek attól, hogy mi van itthon, mert legutóbb én szedtem le bátyámat apáról, mert nekiment. A saját apjának. Jó, én is nekimentem volna, az tény. Rettegek, hogy történik velük valami. 

És attól is, hogy Lucának mindent végig kell nézni, és neki is ez lesz a norma, a családon belüli erőszak. Még ha csak néha néha csapnak át a dolgok a fizikai megnyilvánulásba, akkor is. Olyan lesz szegény, mint mi, mindannyian, lelki sértültek. Nem akarom, de nem tudok mit tenni. 

Rossz helyen vagyok, rossz emberekkel körülvéve.