Ezt már biztosan senki sem olvassa. Én is most léptem be évek óta. Fura az is, hogy egyáltalán be tudtam lépni. Facebook belépés kellett hozzá, amit nem is értek, remélem, hogy nem lett nyilvánvaló, hogy kié is ez a blog. Vagyis blognak nem igazán nevezném, inkább csak ilyen menekülésnek. Mert néha azt érzem, hogy segít, ha kiírom magamból az érzéseket. Mert hogy hallgatóságom nincs... Vagyis lehet hogy lenne, csak épp nem beszélek senkinek az érzéseimről. Na jó, maximum 2-3 embernek és akkor is csak akkor, ha már nagyon kikívánkozik. Valamiért azt érzem, hogyha ezekről a dolgokról beszélek akkor sebezhetővé válok, de józan ésszel belegondolva talán pont az segítene ha beszélnék róluk. 

Ma van a névnapom. Az állítólagos legjobb barátnőim még csak fel sem köszöntöttek. Elég szar érzés. Na és ezt most kivel beszéljem meg? Oké, hogy messze vannak. És? Na és akkor mi van? Írjak rájuk, hogy baszdki rosszul érint, hogy már a névnapomon se érdeklem őket. Tudom, hogy karácsony előtti nap, délelőtt még a saját anyám is elfelejtette, hogy mi a szitu... Apám azóta se hívott fel. Ilyenkor azt érzem, hogy nem vagyok fontos. Mert ami nekem fontos, arra szakítok időt és foglalkozok vele. Ez én vagyok...

Most szexeltünk. Nem volt sok kedvem, de ez is olyan, mint az étvágy, éves közben jön meg igazán. 10 perc. Ennyi, az elejétől a végéig. Volt már jobb, volt már rosszabb. Panaszkodásnak hangzik, egy kicsit az is, mert jól esett volna egy gyertya, egy kis romantika. Nem kell több, de ez hiányzik. Már lassan nem is mondom, mert úgy érzem, hogy csak ismétlem magam. 

3%-on vagyok. Lemerülök. Most megyek. Jövök majd, talán nem kell annyit várni a következő "blogra", mint erre. 

Itt vagyok több, mint 1 éve. Megváltozott minden. A munka és a párkapcsolatom játssza itt a főszerepet.

Sajnos másfajta impulzus nem is nagyon ér. Mióta itt vagyok, megváltoztak a barátságok is. Sajnos egyre kevésbé vagyok részese más életének, sőt alig beszélünk már. Félek, hogy ez már csak rosszabb lesz, de próbálok tenni ellene, bízok benne, hogy a jövőben többet találkozhatok velük.

Az 1 év alatt, sőt igazából kb. fél év alatt 1 embert találtam itt, egész kibaszott Heves megyében, akivel megtaláltuk a közös hangot, és talán a barátnőmnek is nevezhettem. Kolléganőm, de imádom, mindig felvidított, mellette nem lehet szomorú az ember. Nekem mondta először, hogy itt a vége, sajnos fel kell mondania, itt hagyja a szállodát. Van még 2 hónapja itt, az is lehet, hogy másik területen fog dolgozni a szállodában, de az értékesítést biztosan elhagyja, nem leszünk napi kapcsolatban. Fáj. 

Sajnos egyre kevesebb az, akit a barátomnak szólíthatok. 

Távol vagyunk és egyre csak távolodunk.

Majdnem, hogy 1 éve nem írtam. Nem másnak írom, hanem magamnak, magamból. Most úgy érzem, hogy kell.

Napok óta rosszul vagyok, mind fizikailag, mind lelkileg, de nem tudom körvonalazni, hogy mi is igazából a bajom. 

Talán a szerelem, vagy hogy is nevezzem, kölcsönös szeretet, odaadás, megbecsülés. A saját érzéseim biztosak, szeretek, szerelmes vagyok, M is az, csak valami mégis akadályba ütközik, hogy ez az egész kibontakozzon.  

Nem tudom, hogy lehet-e ilyet kérni, vagy egyáltalán jogosnak vélhető a dolog, de azt szeretném, hogy máshogy szeressen.Tudom,  és tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek más a szeretetnyelve, azt is tudom, hogy ő végtelenül egyszerű, de azt szeretném, hogy úgy szeressen, ahogy én azt elvárom. Csúnya ez, nagyon csúnya, talán gusztustalan, és nem jogos. Több odafigyelésre, kedvességre,és a legfontosabb, romantikára vágyom. Sajnos ő ezt nem feltétlenül tudja megadni nekem, amibe bele kell törődnöm, és így kell élni. Megváltoztatni nem tudom, és nem is szeretném feltétlenül, mert a kikényszerített szeretet sem várható el, és nem az igazi. 

MÁRIS JOBBAN ÉRZEM MAGAM. 

Szomorú ezt beismerni, de magányos vagyok. A barátaim messze vannak, itt meg nem olyan könnyű új barátságokat kötni. Valahogy úgy érzem, hogy mindenkinek más fontossági sorrendje van, hanyagolnak. Persze érthető, de attól még sajnálatos és az én érzéseim nem változnak. 

Hol is kezdjem?

Már azt sem tudom, hogy mit írtam utoljára. Mindegy. Itt vagyok, dolgozok, a Mátrában, azon belül Mátraszentimrén, Magyarország legmagasabban fekvő településén. A falu gyönyörű, kilátás eszméletlen, élet viszont enyhén szólva visszamaradott. Most ez kell, hogy megtaláljam magamban az összhangot. Harmóniára törekszem, és ezt most ez által szerzem meg. Remélem. Szóval egy kis hotelben dolgozom recepciósként. A munkát szeretem, végre szakmámba vág, amit csinálok. Otthagytam a kocsmát, nem bírtam tovább azt a légkört. Ott bunkók, pofátlanok, undorítóak az emberek. Itt mosolygósak, kedvesek, persze itt is akad egy-két problémás vendég, de hol nem. A fizetés nem a legjobb, de talán arra elég, hogy ne kelljen nélkülözni, és talán ha kinulláztuk a hiteleket, akkor még félre is rakhatunk. Azt az időszakot várom, amikor már fejlődünk, nem pedig csak egyenesbe hozzuk magunkat, ugyanis nekem nagy terveim vannak a lakással, szeretném felújítani, de ehhez rengeteg pénz szükséges. 

Nehéz volt az elválás. Mármint otthonról. Nem akartam mutatni, de nekem is nagyon fáj. Talán még most sem fogom fel igazán, hogy mit is jelent ez. Hogy nem ölelhetem magamhoz Lucát bármikor amikor kedvem tartja. Sírtam a vonaton, ott egyedül voltam. Nem érdekelt, ha meglátott valaki. Ezek az érzések valódiak, és nem szabad rejtegetni őket. Ezen át kell gázolni, mert csak így érzi valaki, hogy él. Hogy vannak kimutatott érzelmei. Pedig a legtöbbet eltitkoljuk, magunkba tartjuk, hogy azzal ne bántsunk meg másokat, vagy ne mutassuk magunkat sebezhetőnek. 

Vajon miért érzem azt, hogy mindenki ellenem van? 

Azt érzem,hogy elhanyagoljuk egymást. Nem okolok senkit, mindenkinek megvan a maga élete, sőt lehet, hogy nektek is fáj annyira, mint nekem (még ha nem is mutatom), de nekem mostanában sok idő jut a gondolkozásra, túlagyalásra. Sajnos ez a probléma régóta kísért, és nem csak veletek kapcsolatban. De mégis rátok gondolok sokat, hiszen ti vagytok azok, akik között felnőttem, és részesei vagytok az életemnek. Vagy talán múlt idő, nem tudom. Mindenki felnő, a saját családjára koncentrál, vagy a párkapcsolatára, közben pedig lassan lassan elkopik a barátság. Tudom, hogy ez az élet rendje, hogy háttérbe szorul ez a dolog, a család és önmegvalósítás hátterébe, de nem tudom túltenni magam rajta. Sajnos bele kell törődnöm. Később ennyi sem lesz, talán. Nem tudom, mi alakítjuk, de senkiben sem látok komoly szándékot. Ez tényleg már azt jelentené, hogy felnőttünk, úgy igazán? Amikor már nem akarod zaklatni a barátaid, hogy most épp mit érzel, mert tudod, hogy sokkal fontosabb dolga van annál. Amikor már egyedül hozol meg döntéseket, és nem kéred ki más tanácsát? Vagy nem számolsz be nekik minden percről, bármi kis apróságról ami boldoggá, vagy akár szomorúvá tett? Csak írunk egy pár sort, tényleg csak helyzetjelentésnek lehet nevezni, amibe besűrítünk akár 1 hónap eseményeit. Több év után ez maradt sajnos. Én őszintén nem tudnám, hogy ha esetleg történne valami nagyon rossz az életembe, akkor kihez fordulnék, ki segítene talpra állni, és nem azért mondom ezt, mert úgy gondolom, hogy nem segítenétek, de valahogy azt érzem, hogy már mindenkinek más,sokkal fontosabb dolga van. 

Valószínűleg ez természetes folyamat amin keresztül megyek, egy új kezdete, amikor inkább a jövőn van a hangsúly és nem a múlton. Bár ennek mindig így kellett lennie, de sajnos már nem köt minket össze olyan kapocs, mint a suli, ami miatt minden nap találkozni kellene. Ez nem a barátság próbája, ugyanis olyan tényezők játszanak közbe, amik lehetetlenné teszik azt, hogy mindenhol 100 %-ban jelen legyünk...

Nem szeretnék semmit sem elkapkodni, de úgy néz ki, hogy vannak lehetőségeim a Mátrában elhelyezkedni.  Nagyon jó lehetne, mert erre vágyok mióta, mármint  hogy a kocsmát hagyjam ott végre, de a változás küszöbén állok és kicsit ott is maradtam. Egyik lábam menne, másik maradna, de elvileg ez mindenkivel így van, nem szabadna, hogy megijesszen az új.  Mégis úgy érzem, hogy nehezen tudnám otthagyni a családot, főleg Lucát.  Azt érzem, hogy felelősséggel tartozom értük, anyáért, úgy gondolom, hogy ha én elmegyek, akkor az nem működik nélkülem.  Pedig ez baromság, pont, hogy anyáék tartoznak felelősségel értem.  Anyának 23 évesen már volt 2 gyereke. Én még nem szeretnék, de mégis ideje lenne a saját életemet élni.  Egyelőre itt tartok, nem tudom mit hoz a jövő, de nem szabad ott ragadnom, ahol nem érzem jól magam.

Döntöttem.  Maga a döntés könnyű volt, innentől lesz egy kicsit nehezebb.  Elegem van a kocsmából, a szar alkoholista, büdös emberekből. Megmondtam a főnökömnek, hogy ha minden jól megy, még az idén szeretnék elköltözni, ami azt jelenti, hogy nem tervezek már sokáig itt dolgozni, elkezdtem már más munkák után nézelődni.  Nagyon szeretném, hogyha összejönne valami hotelben, szállodában, panzióban egy munka a Mátrában.  Végre azt csinalhatnám, amit szeretnék.  Elkezdhetném az önálló életemet M-mel. Ideje lenne már 23 évesen.